A peremvidék álmai

Hordágyra fektettek és betoltak a kórházba. Orvosok és ápolók sürögtek körülöttem. Néztem a plafont. Neoncsövek váltogatták egymást.

- Elveszítjük! - Hallottam. Aztán minden elsötétült.

Az utcán sétáltam. Minden fekete fehér volt. Fehér házak, fekete ablakok, fehér kerítés fekete fű, fehér ruhák és fekete emberek. Fehér faleveleket sodort felém a a lágy, tavaszi szellő. Az emberek jöttek, mentek, s közben irigyen néztek egy különös párra. A férfi és ruhája lila színű volt és egy furcsa lényt fogott kézen. Folyton kavargott, egy csepp nyugta sem volt, s bár nem is mondta, tudtam, hogy ő a Szél. Megtorpantam. Nem mehettem tovább, amíg ő is itt volt.

Szél észrevett. Rámosolygott a férfire, majd elengedte a kezét. Odasétált hozzám, s én hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam. Lehajolt, és végigsimított az arcomon.

- Hová tartok? - tőrt ki belőlem a kérdés. Egy pillanatig azt hittem, hogy nem válaszol. Elmosolyodott.

- Kövesd az álmaidat, és megtalálod amit keresel. Sose kételkedj az igazságban és benned is hinni fognak. Felejtsd el a rosszat és meglátod a szépet. Légy hű önmagadhoz!

Szél felegyenesedett, és visszament a férfihez, aki kézen fogta. Megkövülten álltam és néztem utánuk, amíg elmentek mellettem. Szél visszanézett rám.

- Mindenki másnak mutatja magát, mint ami valójában. Kerekedj felül ezen!

Kettőt tapsolt, és ez a két taps mindent megváltoztatott. Az emberek kiszínesedtek, és elfelejtették Szelet. Úgy mentek el mellette, mintha már nem is látnák. Szél halványodni kezdett, s a férfi riadtan nézett rá. Összeölelkeztek, s Szél lassan eltűnt. Nem maradt utána más, csak néhány kavargó falevél. A férfi szomorúan bámulta két kezét, mellyel nemrég még a szelet ölelte. Rám nézett.

- Sose veszítsd el az álmaidat. Egyedül maradsz nélküle, üresen, és végül te is elenyészel.

Az álom lehalványodott. A körvonalak összemosódtak, s minden egybefolyt, feketévé vállt.

Kinyitottam a szemem. Mintha a nap lenne, úgy világított a szemembe egy lámpa. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy ki is vagyok, közben a körülöttem szaladgáló orvosokat és ápolókat figyeltem. Kivették a golyót a hasamból, és összevarrtak.

Semmim sem fájt, minden porcikám kellemesen bizsergett. Egy ápoló észrevette, hogy felébredtem.

- Szia – mondta, és fölém hajolt. Megpróbáltam visszamosolyogni, de csak egy grimasz sikerült. - Érzel valamit?

Lassan jobbra, majd balra fordítottam a fejemet, megrázni nem mertem.

- Akkor jó. Emlékszel, hogy mi történt veled? - nem jutott lehetőségem válaszolni. A sötétség jött, és újra elnyelt mindent.

Kies hegyvidéket láttam. Itt-ott egy-egy fűcsomó zöldellt, de a tájat nagyrészt a sziklák uralták. Távolabb egy vár állott. Hatalmas kacsaláb támasztotta, ami néha fordult egyet. A vár tornyai az égnek meredtek, ablakain nem szűrődött ki fény. A vár nagyon régi volt, az enyészet lassan elemésztette. A kacsalábra indák fonódtak, az képtelen volt lerázni őket, s a furcsa kacsok felkúsztak a vár falaira, s elzöldítették azokat.

Egy sárkány tűnt fel a messzeségben. Hófehér paripája idegesen kapálta a földet. A sárkány eltökélten nézte a várat. Megigazította testén a páncélt, lehajtotta sisakja rostélyát, s lágy lökéssel elindította paripáját. Meg sem álltak, amíg el nem érték a kacsalábon forgó palotát. A sárkány lepattant a lováról, s megkérte azt, hogy ha vele bármi történne, akkor ne maradjon ott, vesse le magáról a nyerget, s szaladjon a szél irányába, szabadon mint a madarak fönn az égen.

A ló szomorúan felnyihogott, s kérte a sárkányt hogy nem menjen oda, hiszen így önként rohan a saját vesztébe. A sárkány felhajtotta sisakja rostélyát, majd le is vette azt.

- Sajnálom, hogy mindez így alakult, de meg kell tennem. Kérlek ne próbálj meg visszatartani, annál nehezebb lesz elindulnom. Meg kell tennem, hiszen mindenki ezt várja tőlem.

- De ha elbuksz a halálod az ő lelkükön fog száradni. Nem ér annyit a világ, hogy meghalj miatta. Kérlek, ne menj oda! Szökjünk meg inkább. Elrepítelek a csillagokon is túlra, ahol senki sem találhat ránk. Sohasem kellene visszajönnöd, senki nem tudná meg, hogy nem tetted meg! Kérlek...

- A szégyenem elkísérne. Sohasem tudnék szabadulni a gondolattól, hogy túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem a kötelességemet. Ha elbukom, akkor elbukom. Ez a törvény.

- Akkor az a törvény rossz! Senkinek sem szabadna meghalnia, azért mert egy törvény azt mondja. El kell törölni! Meg kell tanulnia mindenkinek úgy élni, ahogy az neki jó. Kérlek! Ne menj!

A sárkány nem válaszolt. Képtelen volt megszólalni. Letörölte arcáról egy könnycseppet, átölelte lova nyakát, csókot lehelt a homlokára majd búcsút intett neki. A táltos félve nézett utána, majd bús nyihogás után elvágtatott egy távoli domb tetejére, s onnan nézett vissza.

A sárkány megállt a vár előtt, és várakozón nézett fel. A kacsaláb pördült egyet, s egy hatalmas kapu fordult a sárkány elé. A kapu két szárnya lassan kitárult, s előlépett a félelmetes szörny, akitől mindenki félt. Kezében pallost lóbált. A hatalmas lovag megállt a sárkány előtt.

- Mi járatban itt, sárkány, hol még a főnix se jár? Csak nem a sárkánykisasszonyt akarod kiszabadítani, hogy aztán boldogan éljetek, amíg meg nem haltok?

- De igen. Ez a célom.

- Azt csak rajtam keresztül teheted.

A förtelmes lovag pallosa, és a sárkány kardja egymásnak feszült. Szikrák pattogtak körbe, de egyik fél sem adta magát könnyen. A vár kapujába feltűnt a sárkánykisasszony. Gyönyörű volt, lila pikkelyekkel, és hófehér ruhában. Mikor meglátta a sárkányt a lovaggal küzdeni könnyek szöktek a szemébe.

S a förtelmes lovag homokot szórt a sárkány szemébe, s az megvakultan forgott, nem látta ellenfelét. A lovag elérkezettnek látta az időt, pallosával végső csapást mért a sárkányra. Az összerogyott.

A sárkánykisasszony felzokogott, s odarohant a földön fekvő sárkányhoz. Az még utolsó erejével fenézett a gyönyörű sárkánykisasszonyra.

- Sajnálom – mondta nagyon halkan. - Rossz az a törvény. - Ezzel szemét örökre behunyta. A sárkánykisasszony újra zokogásban tört ki.

- Elég – szólt a förtelmes lovag. - Jöhetnek még százan, sőt ezren, engem úgysem tudnak legyőzni. Te még nagyon nagyon sokáig itt fogsz maradni a palotában. Ifjúságod lassan elmúlik, szépséged megfakul, álmaid elvesznek, mint az összetört tükör darabkái. S mikor lefoszlottál már nem fogsz kelleni, se nekem se a sárkányoknak. Kidoblak majd a palotából, s egy másik sárkánykisasszonyt rabolok a közeli várból. Senki sem fog figyelni rád, s a sárkányok meg sem rezzennek úgy mennek majd el melletted. Az új sárkánykisasszonyt akarják majd a szépségéért és a fiatalságáért. Aztán majd ő is megöregszik és ő sem fog kelleni senkinek, és őt is kidobom a palotából, hogy újra kezdjek ellőről mindent. Nincs boldog vég. Soha nem is volt.

A palota kapui döngve bezárultak a zokogó királylány és a förtelmes lovag mögött, s a kacsaláb fordult még egyet.

A domb tetején a táltos paripa fájdalmát az égbe üvöltötte. Őrült mozdulattal lerázta magáról a nyerget, levetette a kantárt, majd futásnak eredt. Futott a fájdalma elől, menekülni akart a valóságból. Lassan elnyelte a táj, az álmomat pedig a sötétség.

Egyenletes pittyegés törte meg a csendet. Megrándult az egyik ujjam. Egy meleg kéz fedte be rögtön, majd anyám hangját hallottam.

- Tabitha? Ébren vagy?

Lassan kinyitottam a szememet. A plafon, amit láttam fehér volt, lámpa nem volt rajta. Anyám az ágyam mellett ült és a kezemet szorongatta. Az ágy lábánál egy férfi állt. Magas volt, fekete bőrű, korát a halántékán futó ősz csík jelezte.

- Az úr Simonszky nyomozó. Ő nyomoz az ügyedben. El tudod mondani, hogy mi történt veled?

- El – Suttogtam. Aztán újra beburkolt a sötétség.

Egy szigeten voltam. Az emberek megtépázott ruhában, a szomjúságtól és az éhségtől meggyengülten ültek a parton és a távoli horizontot figyelték, hajóra várva. Távolabb csermely folyt, de az emberek nem nem mertek elmenni és inni belőle, mert, ha jönne egy hajó ők lemaradnának. Nem bíztak sem önmagukban, sem egymásban. Mikor egyikük megmozdult a többiek félőn, vagy számítón néztek rá.

A víz peremén hajó tűnt fel, az emberek felálltak, és a víz felé kezdtek szaladni, hogy ők legyenek az elsők, akik felszállhatnak. Azokat akik elbuktak eltaposták, csak a maguk érdeke számított. Csak egy idős ember maradt a parton ülve, és a hajót nézte.

- Túl öreg vagyok – gondolta. - Túl öreg ahhoz, hogy versenyezzek, túl öreg, hogy elhiggyem érek valamit. Ha odamennék engem is ugyanúgy letaposnának, mint a nálam erősebbeket. Senki sem lenne, aki megfogná a kezemet, és felsegítene, hiszen akkor le kellene mondnia a hajóról.

A hajó legénysége is észrevette a szárazföldet. A kapitány rögtön kiadta a parancsot a megközelítéshez. A matrózok kimerültek voltak. Előző éjszaka vihar volt, és keményen kellett azért küzdeni, hogy életben maradjanak, hogy ne süllyedjen el a hajó. A szárazföldtől mindenki mást remélt. Nyugalmat, biztonságot, szabadságot, esetleg a kedvest, akit már régen elvett a tenger.

A fáradság ellenére mindenki keménye dolgozott, hogy minél hamarabb odaérjenek. Aztán ahogy közeledtek a parthoz és észrevették azt a rengeteg embert, aki a a parton tolongott megrémültek. Túl sokan lennének a hajón, ha mindenkit felvennének, s nem az ő tisztük eldönteni, hogy ki méltó az életre. A kapitány döntött: nem szállnak partra, megkerülik a szigetet, hátha találnak ott egy falut.

Az öreg a parton felkelt, és elindult a dzsungel felé. Neki nincs vesztenivalója, s ha mindenképpen halnia kell, akkor úgy akar távozni, hogy senki se látja. Ne legyenek körülötte a többiek, akik azt lesik mikor leheli ki lelkét, hogy aztán ha elment, ami megmaradt neki azt elvegyék, s testét a vadállatoknak vessék. Nyugalomra vágyott, ezért kereste a természet oltalmát. Az állatok önzetlenek. Nem lesik a mások halált, segítenek megőrizni a méltóságát.

Elérte a csermelyt, és hatalmasat kortyolt a vízéből. A fákról érett gyümölcsöket szedett, és újult erővel folytatta útját. A sziget másik felén pezsgő életet talált. Egy apró falut, ahol befogadták, és segítettek neki méltóságban meghalni.

A hajó nem talált semmit, így végleg elhagyta a szigetet. Képtelenek voltak átlátni a sűrű erdőn, így nem vették észre a falut. A legénység elvesztette a reményt, hogy valaha is hazatérjen és hogy megtalálja a boldogságot.

A partiak maradtak. Nem mertek elszakadni a másiktól, nehogy lemaradjanak valamiről. Folyton marakodtak, lesték egymás hibáit, nem volt ritka, hogy egymás nyakának ugrottak, s lassan lepergett életük.

Egy manó rebbent elém.

- Kívánhatsz valamit – mondta. Felsóhajtottam és csak ennyit mondtam:

- Elég.

És a manó elvitte az álmomat.

- Egy férfi támadott rám – mondtam gyenge, rekedt hangon a nyomozónak. - Pisztoly volt a kezében. Pénz vagy a leányságom nem érdekelte, csak a haláltusámra volt kíváncsi. Hadakoztunk. Jó ideig sikerült visszatartanom, és elég nagy zajt csaptam ahhoz, hogy valaki észrevegye. De nem tartottam ki elég sokáig. A férfi hasba lőtt. A többit tudja.

- És... - kezdte volna a férfi, de a már nem hallottam. A feketeség ismét elborított mindent.

Egy hatalmas teremben voltam. Emberek álltak körben, s én egy fekete ruhás alakkal táncoltam. Fehér rizsporos maszk volt mindannyiunkon, rajtam, rajta és a körbe állókon is. A tömegben felfedeztem az öreget a szigetről, Szél párját, és a sárkányt, aki szorosan fogta a sárkánykisasszony kezét. Hosszú bíborszínű estélyit viseltem. Az emberek kezében körben gyertya volt, s figyelték a mi folytonos, meg nem szakítható keringőnket.

Ahogy haladtunk a férfi odalépett az emberekhez, és levette az álarcukat. Rémséges szörnyarcok kerültek elő, még az ismerős maszkok alól is. Aztán miután minden maszk eltűnt a férfi egyetlen kézmozdulattal eloltotta az egyik gyertyát. A szörnyű nő meglepetten nézett körül. Csontjairól lefoszlottak az izmok, majd azok is porrá váltak, s a hirtelen támadt huzat elfújta a nő hamvait.

Ezt látva a legcsúfabb arcok maszkot varázsoltak maguk elé, és gyertyájukra vigyázva kiszaladtak a teremből. A férfi ügyet sem vetett rájuk, folytattuk keringőket, s ő tovább oltogatta a gyertyákat. Az emberek lassan eltűntek a körből, s mi ketten maradtunk. Megjelent az én gyertyám is.

Néztem a férfi álarcát, s ő nézte az enyémet. Nyúltam érte, s levettem az övét, nem tiltakozott. Mögötte nem láttam szörnyarcot, semmit rémséget. Nem volt ott semmi, csak a kifürkészhetetlen mély sötétség. A férfi is nyúlt az enyémért, de én megállítottam a mozdulatát

- Hagyd meg nekem a hitet – kértem, s felmutattam a gyertyámat. Férfi megrázta a fejét, és lerántotta a maszkomat.

Rám zúdult az összes hibám, tévedésem, átkom. A fájdalomtól térdre zuhantam, gyertyámról viasz csöppent a kezemre. Bámultam a cseppet, és keseregtem az igazságon. A férfi mellém térdelt, s én újra feltartottam a gyertyámat.

- Kérlek! - mondtam torz szörnyhangon. - Most már had jöjjenek a mesék. Hadd higgyek újra valamiben.

- Nem – mondta. - Nem áltathatod magad többet. Ahova mész ott csak az igazi arcod, lesz. Lehullott z összes álarc. Vége a meséknek.

Ezzel kialudta gyertyám.

Egyenletes búgást hallottam, s egy sötét alagútban találtam magam, melynek a végén sűrű világosságot. Tudtam, hogy a búgás még az addigi, valódinak tekintett világomból való. Azt jelzi, hogy leállt a szívem. Nehéz szívvel álltam ott. Legszívesebben visszafordultam volna, felvettem volna a maszkomat, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Megfordultam, hogy egy utolsó pillantást vessek az életemre.

Az ágyban feküdtem, körülöttem ápolók sürögtek, de nem tehettek semmit. A testem lélek nélkül nem élhet. Nézem ahogy anyám a könnyeivel küszködik, a nyomozót, ahogy lassan kisétál a teremből, majd azt is ahogy az egyik ápoló kivezeti anyámat, majd később ahogy a többi ápoló is otthagyja a testemet. Nem maradt már senki velem. Egyedül maradtam, s végre felismertem a valóságot, képessé váltam továbbmenni, bár tudtam, hogy a boldogságot örökre elhagyom.

Elindultam. Lassan elnyelt a másik világ, a kegyelem nélküli.

Nincs boldog vég. Soha nem is volt.