Szín: üres színpad vagy koncertdobogó. A kórus félkör alakban a színpad két oldalán foglal helyet, középütt keskeny utat hagyva. Fölül vízszintesen kifeszített hangversenylámpák.

Szereplők: KISFIÚ; ÖREGASSZONY; R. M., fiatal lány. Mindhárman KZ-lakók.

A zenekar hangolása közben először R. M. jelenik meg, majd a KISFIÚ, utoljára az ÖREGASSZONY. R. M. csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírva; az öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. Égő gyertyával kezükben mindhárman a színpad elejére, középre állnak. Előttük kottaállványon a szövegkönyv, melyet előadás közben szabad kezükkel ők maguk lapoznak. A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony. A zenekar elcsendesedik. Szünet.

R. M.
Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY
Én Prágából.

KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY
(Fejét fölütve.)
Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.
Mintha szegeket ráztam volna!

KISFIÚ
Akkor láttam először éjszakát!

ÖREGASSZONY
Nem ébredtek fel a szegek.

R. M.
Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY
Nem ébredtem fel soha többé.

R. M.
Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY
Én Prágából.

KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY
Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost.

R. M.
Kivilágítva, elfeledve.

ÖREGASSZONY
Kopogtak a jégüres csillagok.

R. M.
Kopogtak a jégüres villanykörték.

ÖREGASSZONY
Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.
Arcok, kezek. Kimerült törmelék.
Zuhogott a nyíltszini massza.

ÖREGASSZONY
Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.
Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY
Prága, csak ennyi voltál?

R. M.
Kivilágítva, elfeledve.

KISFIÚ
Ezentúl ne szóljatok hozzám.

R. M.
Életemben nem láttam házat!
Fenyők közt állt egy fasor végén.
Ragyogtak az ablakai.
Nem érintettem a kezemmel.
Nagyon vigyázva megérintem.

Felejts el, felejts el, szerelmem!
Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat?

ÖREGASSZONY
A holdsütésben írnokok.

R. M.
Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY
Diófák, porkolábparasztok.

R. M.
Félálomakták; tű és cérna.

ÖREGASSZONY
Halálos csend.

R. M.
Gótbetűk.

ÖREGASSZONY
Németország.

KISFIÚ
Nagyon messze és egészen közel
a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY
Olyan volt, mintha virágház lett volna,
de nem voltak benne virágok.
Egyetlen hosszú folyosó;
vályogfalak, de a föld melegével.
A folyosó kiszélesült a végén,
s világitott, mint egy monstrancia.

R. M.
(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőmüvesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivü állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚ
Ugye, mi halottak vagyunk?

R. M.
Olyan volt, mintha virágház lett volna,
de nem voltak benne virágok.
Egyetlen sötét folyosó;
vályogfalak, de a föld melegével.
Délután volt, úgy három óra.
A folyosó kiszélesült a végén,
s világitott, mint egy monstrancia -
A teteje üvegből lehetett,
mert megrekedt benne a napsugár.
Mezítlenűl és végérvényesen
a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY
A holdsütésben irnokok.

R. M.
Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY
Diófák; porkolábparasztok.

R. M.
Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY
Egyetlen óriás ütés!

R. M.
Halottak magnéziumlángban.

ÖREGASSZONY
Halálos csend.

R. M.
Gótbetűk.

ÖREGASSZONY
Németország.

R. M.
Későre jár. Márcsak a rabruha
kifoszló cérnaszála van velem.
Letépem és számba veszem a cérnát.
Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

ÖREGASSZONY
Drágáim, ne ítéljetek!

KISFIÚ
Hét kocka van.
Az elsőt nem tudom.
A második: utak és messzeség.
A harmadikban katonák.
A negyedik kockában mi vagyunk.
Az ötödikben: éhség és kenyér!
A hatodik kockában csönd van.
A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.
Azt álmodom, fölébredek.

ÖREGASSZONY
Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

R. M.
Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.)
Átsietek a kihalt udvaron.

ÖREGASSZONY
Elvesztél! Nincs mit elveszítened!

R. M.
Úgy érzem, itt van, egész közel.

ÖREGASSZONY
Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni.

R. M.
Itt van. Eláll a szívverésem.

ÖREGASSZONY
Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M.
Sírok. Itt van az arcomon.
Itt van minden, mi enyém s nem enyém.

ÖREGASSZONY
Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy
végül is megtörhetjük-e,
nem a magunkét, a másik magányát;
az áldozatét, aki fél,
a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!
azét, ki már nem is mer tudni rólunk.

R. M.
Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ
Az első kockát nem tudom.
A második: utak és messzeség!
Sötét utak és üres messzeség.

ÖREGASSZONY
(Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd.
Prágában tél van.
Üvegtető alatt kis asztal áll.
Billeg az egyik lába.
Forog belűl az óraszerkezet.
Valamikor azt hittem, itt vagyok.

KISFIÚ
A negyedik kockában mi vagyunk.

R. M.
Kivilágítva, elfelejtve.

ÖREGASSZONY
Átsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.)
(Mintegy magában beszélve.) Emberek,
irgalmazzatok!

R. M.
Végkép magam.
                 Márcsak a rabruhából
kifoszló cérnaszál maradt velem,
felöltve egy vonal iratlan sorsát.

Nincs semmi, csak a hely meg az idő,
hol utoljára számontartanak.

Csak én vagyok és ők (Szünet.) Kik még alusznak.

ÖREGASSZONY
Drágáim, ne itéljetek!
Úgy éltünk itten, mint a barmok.
Akár a disznók, térdeltünk a porban,
mégis mire nyelvünkre ért az étel,
szelíd volt az, akár az Isten teste.

KISFIÚ
A hatodik kockában csend van.

R. M.
Azt álmodom, felébredek.
Hihetetlenűl mély az éjszaka.
Alig vagyok.

                  Egyetlen egy szoba,
egy ablak világít csak: az övé.
S az is üres.
                  Mint összetört tükör
hull a szobája, s nem bír földet érni!

Levelenként kell félrehajtanom
a puha erdőt. Mind megannyi seb.
Elalélok, hogy szép fejét kifejtem
az agyonázott levelek közűl.

Szebb, mint a legszebb fiatal lány -
Nincs többé erdő.
                  Mit akarsz még tőlünk?
A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk.
Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.

KISFIÚ
A hetedik kockát nem ismerem.

(Lassan induló omlás zaja, mintha üregek szakadtak
volna le, s az üregekben kövek záporoznának.  Aztán
az egész omlás egyszerre véget ér. A kórusból jobbról
is, balról is előlépnek ketten-hárman, tüzet vesznek,
s elfújják az Öregasszony, a Kisfiú s a Fiatal lány
gyertyáját. Majd helyükre visszaállva továbbadják a
lángot az egész kórusnak.)

R. M.
Milyen puha a levegő.
Csorgó eresz, barakfal, messzeség.
Boldogságig lelassult pusztulás.

KISFIÚ
A hatodik kockában csönd van.

R. M.
Valószinűtlenűl
gyenge pulzusok igyekeznek;
próbálnak megmaradni.

KISFIÚ
A hatodik kockában némaság van.

R. M.
Minden megáll. Varsóban este van.
Fehér pokróc borította az ágyam!

ÖREGASSZONY
Édeseim! Édeseim!

R. M.
Én sötét mennyországom.
(A függőlámpák is kialszanak.)

ÖREGASSZONY
Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér.
Ragyogtak az ablakai.
Világitott a fasor végén.
A szobában emberek ültek.
Vonultunk az országuton.
A házat elfedik a fák.

R. M.
Későre jár. Márcsak a rabruha
kifoszló cérnaszála van velem.
Letépem és számba veszem a cérnát.
Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ
A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.
Csak én vagyok és ők, kik még alusznak.

ÖREGASSZONY
A holdsütésben írnokok.

R. M.
Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY
Diófák; porkolábparasztok.

R. M.
Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY
Egyetlen óriás ütés!

R. M.
Halottak magnéziumfényben.

ÖREGASSZONY
Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.
Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY
Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.
Mintha szegeket ráztam volna.

KISFIÚ
Először látok éjszakát!

R. M.
Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY
Nem ébredek fel soha többé.

KISFIÚ
(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve,
s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)
Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

R. M.
Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY
Én Prágából.

KISFIÚ
Én nem tudom, honnan.

(A függőlámpák kigyulladnak.)