A fickó aki bekísért az interjúszobába úgy nézett ki, mint aki ottragadt a nyolcvanas években. Rendőregyenruhájához kerek lencsés napszemüveget és dús bajszot hordott, kalapját ferdén tette a fejére. A szoba szürke volt, a nagy részét egy asztal foglalta el, és a hozzá tartozó két szék. Az egyik falon egy hatalmas tükrös ablak volt. Az a fajta, amin csak az egyik oldalról lehet átlátni. Most is bizonyára nyomozók tucatja tolong mögötte, látni akarják a kihallgatást. Elvégre, nem mindennap kapják el a hírhedt bérgyilkosduó egyikét, engem. A rendőrkolega leültetett a tükörrel szemben, majd a falnak dőlt és méregetni kezdett. Nyugodtan viszonoztam a pillantását, majd a tükörbe néztem.

Hosszú barna hajú és mély, zöld szemű lány nézett vissza rám. Fekete ruhát hordott, bőrdzsekije nyitva, a hónaljtokból hiányzott a pisztoly. Nem csak azt vették el. A motozást végző rendőr alapos volt. Megtalált a csizmámba rejtett késeket is, és a másik pisztolyomat. Nem ugráltam az örömtől. Belenéztem a szemben ülő lány szemébe, és megcsóváltam a fejem. Régen te nem ilyen voltál – gondoltam. - Mi puhított el?

Nem kellett kérdezni, tudtam én. Egy magas, kreol férfi. Ő vezetett be a szakma rejtelmeibe, ő képezett ki. Naná, hogy őt nem kapták el. Persze. Az a legjobb mester, akinek a tanítványa túltesz rajta. Közel voltam hozzá, ezért kellett eltávolítani. Nem hagyhatta, hogy valaki nála is jobb legyen, hiszen az sürgette volna az öregedését. Hiába tette, egyszer mindenkit elér a kor, őt miért ne érné? Kicsit sajnáltam ezért, hiszen magát csapja be. A legutolsó időkben arra törekedett, hogy levigye a teljesítményem színvonalát. Észrevettem, de nem szóltam. Mindent úgy csináltam ahogyan várta. Aztán mikor véget ért az edzés elmentem a kiserdőbe, és begyakoroltam a helyes mozdulatokat, a jó fogásokat. Persze észrevette. Ezért a legutolsó akciónkon valamit „véletlenül” elszúrt, és ezért sajnálatos módon engem kaptak el. Jellemző.

Egy férfi lépett be. Fekete öltönyt viselt, fekete haját hátrazselézte. Nem volt valami nagy darab, legfeljebb kétajtós. A négyajtós kolegákat bizonyára börtönőrnek tartogatták. Leült az asztal ajtóhoz közelebb eső oldalára, nehogy eltakarjon a tükör mögött leselkedő kolegák elől. Egy mappa volt a kezében, kinyitotta és a benne levő képeket kiterítette elém az asztalra.

- Nézegessen – mondta. Nézegettem. A fotók holttestekről készültek. Néhány extrém estnél több szemszögből is. Csúnya mosoly terült szét az arcomon. A fickóról lerítt, hogy szívesen az asztalba veregetné az arcomat, amiért ezen mosolygok. Persze az áldozatok a mi klienseink voltak. Kiválasztottam pár képet, és visszatoltam a férfi elé.

- Ők nem rémlenek. - Közöltem. A férfi elrakta őket, majd újra rám nézett. Düh, és gyűlölet ült ki az arcára. Elmosolyodtam.

- Na... Hová lett a nyomozók utánozhatatlan pókerarca? Kiment a divatból? - Kérdeztem. Legelőször azt kittem pofon vág, de uralkodott magán. Nyugalmat erőltetett az arcára, és újra rám nézett.

- Igen, így már sokkal jobb. - Nem vett figyelembe.

- Beszélgessünk. - Indítványozta.

- Rendben. Mi legyen a téma?

- Mondjuk a gyilkos bálnák ritkulásának és a föld szennyezésének az oka. Esetleg az ózonréteg állapota. Vagy a maga szakmája. Ugye van olyanja?

- Hogyne.

Kicsit várt, aztán folytatta.

- Mi is az pontosan?

- Humánpolitikai szakember vagyok, már gondolkoztam a szakmaváltoztatáson, esetleg tulajdonáthelyező ügyintéző leszek, vagy anyagcsere manager.

- Az utóbbi bizonyára a vécés néni, de a másik kettőről felvilágosíthatna.

- Az egyik a tolvaj. A másikat meghagyom holnapra.

- Bérgyilkos ha jó sejtem.

- Ez a holnap titka.

- Rendben. Akkor beszélgessünk másról. Mondjuk arról, hogy mit csinált a tetőn ma este?

- Nézelődtem. Gyönyörű naplementénk volt, ismerje el.

- Szemkápráztató. Ha ott volt az bizonyára észrevette, hogy alant az egyik nagyhangú politikus sétálgatott, akinek az életét még akkor kiontották. A lövés a tetőről indult. Az emberek esküdni mernének, hogy két alakot láttak odafönn. Az egyik maga volt. A másik alakot illetően meghatározott sejtéseink vannak. - Újabb fotót vett elő. Egy ötvenes éveit szaggató férfi cigivel a szájában a híd korlátjának dől, és elgondolkodva bámult a mélybe. A fotóról lerítt, hogy nagyítva van, valahonnan nagyon messziről fotózták. - Robin Tait. Vagy ahol alvilági körökben ismerik Joe Black. Ismerős?

- Nem mondhatnám. Nagyon átlagosnak tűnik. Két szem, egy orr, egy száj. Némi haj. Ne mondja, hogy nem látott még ilyet.

- De igen, láttam több ízben is. Viszont ezt a férfit még soha senkinek nem sikerült elkapnia. Nem kertelek tovább, beavatom a terveinkbe. Mindenáron el akarjuk kapni, ezért alkut ajánlok. Fülest kaptunk, hogy ki lehet a következő célpont. Védőőrizetbe vettük az urat, és őt csalinak használva szeretnénk elkapni Taitet. A terv a következő. Maga ismeri Black minden módszerét, apró titkát. Maga lenne az úr egyik testőre, s ha eljön Black, segít elkapni. Nem olyan furmányos igaz? Cserében az állam elengedi a büntetését, új papírokat kap és a többit. Személy szerint nem rajongok az ötletért, de a főnök döntött így, vele nem szokás ellenkezni. Kárpótol viszont a tény, hogy ha beleegyezik akkor én lennék a másik testőr, és egyúttal magán is tarthatom a szemem.

Nem válaszoltam. Töprengve ültem, és főttem a levemben. Szívesen elvállaltam volna, és bosszút álltam volna Joe-n, de mégis visszatartott valami. Ha most feladom nem lesz társam, Nem lesz tanárom. Egyedül maradok a nagy büdös világban.

A férfi szótlanul várt a döntésemre. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.

- Maga mit tenne?

- Hogy én? Őszintén? Visszamennék a cellámba és felkötném magam. Persze én alapból nem keverednék ilyen helyzetbe.

- Hogyne. Ön bizonyára becsületesség mintaképe.

- Komolyabbra fordítva a szót szerintem elvállalnám. Aztán ha vége van fognám a motyómat, meg a papírokat és elhúznék melegebb éghajlatra és önvizsgálatot tartanék. De ez én vagyok, és most magán van a hangsúly. Maga most mit fog csinálni? Nem akar bosszút állni azért, mert Black hagyta, hogy elkapjuk magát?

- De szívesen… Jó, egye fene, elvállalom. De van egy pár feltételem.

- Nocsak.

- Szeretnék hazamenni, megetetni a macskámat, és addig is, amíg nem vagyok otthon, rábíznám a szomszédra. Másodszor egy kérdés: mennyire indulnék tiszta lappal?

- Hófehérrel. Olyan szakmát választ amilyet akar. Lehet akár anyagcsere manager is, bár én személy szerint nem bíznám magár a vécémet. Még a bégén bombát rakna rá.

Elképzeltem, hogy a fickó ül a vécén, és az berobban alatta. Komikus látvány volt, ezért már megérné.

- Rendben. De tudnia kell, hogy nagy szabadságot kell kapnom, különben Joe a végén még gyanakodna.

- Kap egy csini kis jeladót, ami biztosítja, hogy nem hagyja el a várost, egyébként pedig jelzi a kolegáknak, hogy hol is tartózkodik éppen.

- Szóval az is meg lesz figyelve, ha épp a dolgomat végzem.

- Kényelmetlen lesz, de így a legbiztonságosabb.

Sóhaj.

- Oké. Ki lesz a legközelebbi áldozat?

- A neve Daniel Craft.

Hümmögtem egy sort.

- Nem ismerős?

- Nem mindegy?

Ezzel befejezettnek nyilvánította a beszélgetést. Az egyenruhás kézen fogott, és hárman kiléptünk a szobából. Egy nagydarab fekete férfi ismertette a teendőket, majd kaptam egy karórát, ami jelzi, hogy hol vagyok, aztán utamra bocsátottak, de előtte közölték, hogy figyelnek. Jól van, gondoltam, figyeljenek.

Ráérősen kisétáltam épületből, és talán paranoia, de száz szempárt éreztem magamon. Hazasétáltam. A lakás ugyan olyan állapotban volt, mint mikor otthagytam. A macskám, Figaro éhesen nyávogva jött felém. Megetettem, megitattam, aztán sóhajtva végigdőltem az ágyamon. Lassan besötétedett. Nem tudtam elaludni, csak feküdtem a sötétben. Hirtelen motoszkálást hallottam az ajtó felől, majd hallhatatlannak szánt lépteket. Hiába, Joe is öregszik. Úgy tettem, mintha aludnék.

Fölém hajolt. Szinte vártam a mesebeli csókra, de ahelyett pisztolyt szorított a torkomnak.

- Ne játssz, tudom, hogy ébren vagy – Hallottam reszelős hangját. A fogai között csak annyit szűrt: Áruló.

- Nem vagyok áruló – közöltem még mindig behunyt szemmel.-, csak taktikus. Tudod, mint az ütem. Azzal bíztak meg, hogy őrizzek egy tagot, akit te meg akarsz ölni. Nem is tudom hogy hívták... Azt hiszem:Daniel Craft. Mit szólsz?

- Semmit. Majd megyek téged kiszabadítani.

- Nem kell. Ha ennek vége kapok új papírokat, meg et cetera. Csak hagyd magad elkapni.

- Hogyne. Masnit ne rakjak hozzá a fejemre? Esetleg egy tortából ugorjak elő?

- Jó lenne, de ne fáraszd magad. Ja, csak úgy mellesleg közlöm: figyelnek.

- Jó, akkor te csak őrizgesd a fickót meg magadat, majd én elintézem. De csak hogy tudd: sose tartják be a szavukat.

Észrevétlenül egy borítékot csúsztatott az asztalra, majd elment. Most tényleg nem hallottam a lépteit.

Elaludtam.

Reggel frissen és kipihentem léptem e az irodába.

- Gyalog vagy? - Kérdezte a tegnapi fickó.

- Nem, mocival. De miért kérdezed?

- Megengedtem, hogy tegezz?

- Nem. És én?

- Azt csak az idősebbik rangján tettem.

- Honnan tudod mennyi idős vagyok?

- Az aktádból.

Dúltam és fúltam. Hogy jön ez ahhoz, hogy beleturkáljon a személyes adataimba? Nem, az semmit nem magyaráz meg, hogy zsaru.

Elhagytuk az épületet, és egy hatalmasnak rémlő szálloda felé vettük az irányt. Megmásztuk a harmadik emeletet, és ott bemutattak egy patkányhoz hasonlatos fickónak, mondván, ő Daniel Craft. Ha ezt mondták hittem nekik.

- Nos - mondta a zsaru -, te fogod kívülről figyelni az épületet, én belülről. Ha netán szökésre adnád a fejed jusson eszedbe a karóra, ha meg akarnál szabadulni a a karórától jusson eszedbe, hogy kommandósok, és válogatott rendőrök figyelik a terepet. Apró, hogy van a macskád?

- Köszöni, jól. Most már csak elvétve nyávog lányok után. Mellesleg: mi a túrónak kellek én ide, ha úgyis tele van a környék hékkel. Egyszerűbb lenne a csávót figyelni, mint engem, nem?

- Mintha az én gondolataimat közölted volna. A főnök titkon abban reménykedik, hogy meglátod milyen a zsarulét, és netán átpártolsz hozzánk. Hogy őszinte legyek, én ehhez nem fűzök sok reményt. De azért remélem meglepsz. Egyébként: te ismered legjobban Tait módszereit.

- Majd meglátjuk. De azért tegyük fel a kérdést: Vajon lehet rablóból pandúr?

- Tegyük fel. Legalább lesz min elmélkedned, míg járod a köröket a ház körül.

- Na ne. Azt akarjátok, hogy keringjek, mint a ringlispíl? Inkább el kéne vegyülnöm, nem?

- Akkor vegyülj el, de ne keresd a bajt.

- Én sose keresem a bajt. Rendszeresen az talál meg engem. - Ezzel otthagytam, mint oroszlán a döghúst (szép hasonlat, nemde?), és kisétáltam az utcára. Az épület mellett egy kosárpálya volt, ahol épp meccs folyt. A pályáról egész jó be lehetne látni a teret, de az túl gyanús lenne, ha csak nézném.

- Beszállhatok? - kérdeztem a legközelebbi bajnoktól. Ő bólintott, majd beosztottak az egyik csapatba.

Nekiindultunk. Nem mondom, nem vagyok rossz játékos, de ők még így is megizzasztottak, és nehéz volt úgy játszani, hogy közben a terepet is kellett figyelnem. Több száz kosarat dobtunk, egész a nap végig játszottunk. Csak egy röpke szünetet tartottunk az ebédnek, és több csapat is megmérettetett. Mire besötétedett rendesen elfáradtam. Senki nem mászott ártó szándékkal a szálló közelébe, és ráadásként nyertünk.

- Gratulálok. - Mondta az ellenség csapatkapitánya. Ezzel futásnak eredt a letépett karórámmal. Egy pillanatig megkövülten bámultam, majd elnevettem magam mikor felrémlett az engem figyelő zsaruk képe, aztán utána eredtem. Nem is tudja a fickó, hogy mekkora bajt zúdított a nyakába. Az egyik csapattárs megragadta a kezemet.

- Mit balhézol. Csak egy egyszerű karóra volt. Bármelyik kínaiban vehetsz másikat. Mi volt benne olyan különleges?

- Azzal hívtam a batmobilt – morogtam, és beszaladtam a szállodába. A zsaru lent várt.

- A kolegák értesítettek, hogy a téged jelző pont nagy léptekben távolodik a pályától, viszont mikor felnéztek azt látták, hogy te ott állsz a pályán. Mivel nem igen hittek a szemüknek értesítettek engem, és most én vonlak téged kérdőre: mi történt?

- Egy csávó lenyúlta a vekkert. Ez most kivételesen nem az én hibám. Ha az lenne akkor leléptem volna, hiszen nem tudtatok volna követni. Ezt ne varrd a nyakamba.

- Jó, akkor menj vissza a ház elé nézelődni. Hátha te többet látsz mint a többiek.

- Nem megyek – közöltem egyszerűen.

- Dehogynem.

- De nem.

- Na jó, jössz, és megbeszéled a főnökkel. Én nem veszekszem veled tovább.

- Inkább a tetőn bemászott fickóval vitatnám meg.

Öröm volt nézni. A homlokára csapott, és elsápadt.

- Tait?

- Gondolom én.

Grabancon ragadott, és bevonszolt a liftbe. Felmentünk a harmadikra, majd szinte feltörtük az ajtót, hogy bejussunk. A szoba néma volt, és sötét. A férfi a villanyhoz nyúlt, és felkapcsolta. Abban a pillanatban, hogy fény járta át a helységet és Joe pisztolyt szegezett a fejéhez.

- Kukucs – mondta.

- Tait – jött a felismerés. Sürgetően nézett rám. Vállat vontam, és átmentem a másik szobába, ahol begyűjtöttem a megkötözött, félájult, holtra rémült Craftot. Mikorra visszaértem a szobába a zsaru már a földön térdelt, kezét a tarkójára kulcsolta.

- Áruló – suttogta.

- Mostanában mindenki ezzel jön! - Háborodtam fel. - Ha úgy sem bíztál bennem, miért panaszkodsz. Számítanod kellett volna rá. Vagy beloptam magamat a szívedbe mikor nem szöktem meg? Látod, ezért nem szöktem meg – letérdeltem elé, és felemeltem az állát. - Még nem is tudom a neved. Áruld el.

- Nem mindegy?

- Nem. Szóval hogy hívnak.

Nem válaszolt. Biztos nagyon a lelkébe másztam, de ez egy ilyen szakma. Benyúltam a kabátjába és kivettem az igazolványát.

- Magnus Taylor nyomozó – olvastam fel gyér létszámú hallgatóságomnak. Kopogtak.

- Ki az? - Kérdezte tőlem Joe.

- Tőlem kérdezed?

- Egyértelműen rád néztem, nem?

- De. Nem tudom.

- Értem jöttek – mondta egyszerűen Magnus. - Jelentenem kellett volna, hogy minden rendben, de nem nyílt rá alkalmam. Így ha nem nyittok ajtót betörik.

Joe rám nézett. Bólintottam, és az ajtóhoz sétáltam, amit már sűrűn döngettek a rendőröklök. A többiek átmentek a másik szobába, Craft Manus ölében. Vigyorogva nézem a férfi-férfi párost. Mikor eltűntek a szemem elől, kinyitottam az ajtót, és a meghökkent rendőrök arcába vágtam.

- A mai előadás érdeklődés hiányában elmarad, próbálkozzanak meg az évtized egy későbbi napján! - Majd bevágtam az ajtót. Ügyet sem vetettem a sok „Nyissa ki”- re, nekidőltem az ajtó melletti falnak, ellenőriztem a stukkeremet, előkészítettem egy új tárat, majd kiszóltam.

- Nem megmondtam, hogy menjetek a trébe!?

Ebben a pillanatban tüzet nyitottak az ajtóra. Megvártam, míg üresen kattannak a tárak, majd kivágtam az ajtót. Az első bátor versenyző máris elterült, maradt kettő. Az egyiket a stukkeraggyal vágtam tarkón, a másikat viszont meggyúlt a bajom, ő felkészültebb volt. Némi szumózás után ő is eszméletlenül feküdt a földön. Nagyot fújtam, megigazítottam a kabátomat, majd visszaballagtam a szobába.

Craft az ágyon feküdt, Magnus a padlón a sarokban térdelt, Joe pedig elmélázva támasztotta a falat, egyikükről sem véve le a tekintetét.

- Ez csapda volt, igaz? - Kérdezte Magnus.

- Igen, ez az volt.

- De mikor...?

- Este, mikor hazamentem. Joe bemászott a lakásomba.

- Az a hat rendőr, akit leütöttem biztos megbeszélte, hogy nem szólnak a főnöknek, nehogy rossz fényt vessen rájuk. Eszem az eszüket.

- Ezt jól kiterveltétek.

- Igen. És tudod mi a poén.

- Szabad a gazda.

- Nem Craft volt a célpont - Érdeklődve felvettette a fejét. - Nem, nem ő volt. Hanem te.

- Én!?

- Igen te. Azt hitted nagyon jól megrendeztétek ezt az egész átverést, de sajnálattal kell közölnöm, hogy mi rendeztük meg jól.

- Szóval, direkt hagytad magad elkapni?

- Nem, az épp nem direkt volt.

- Elég ebből – szólt Joe. - Gyerünk Tabitha, végezz vele.

Úgy helyezkedtem, hogy Joe közém és a célpont közé essen.

- Szép kis összeesküvés, nem? - Kérdeztem, és közben végig Joe szemébe néztem. Mikor belé hasított a felismerés már késő volt. Meghúztam a ravaszt.

- Te... suttogta Joe és Magnus egyszerre. Csak a hangszínük volt más. Joe a falnak dől, majd lassan, széles vérvonalat húzva azon lecsúszott a földre. Elkoboztam tőle az összes stukkerét, miegymását, majd kikötöztem Craftot. Magnus kerek szemmel nézett rám.

- Nem gondoltam volna.

- Nem baj. Nekem itt forró lesz a talaj, most, hogy Joe-t elkapták, úgyhogy szükségem volna az új papírokra. Egy időre lelépek a városból, de ha visszajöttem szeretnék találkozni veled.

- Jó – mondta, és átadta az iratokat. - Jó utat. Lekísérlek.

És úgy is tett. Az alélt rendőröket az ajtó előtt hagytuk, és lesétáltunk a lépcsőn szótlanul, elmerengve. Megálltunk a motorom előtt, ahova már be voltak készítve a cuccaim. Egy tízfős banda sürgött körülötte, az egyik nekidőlt, és pózolt a fényképező haverjainak, és az arra járó lányoknak. Befurakodtam mellé, és megkocogtattam a vállát.

- Cuppantsd le magad a motoromról – Kértem szépen.

- Mi van? - Mondta nyeglén.

- A motoromon állsz.

• Mit ugatsz?

Besokalltam tőle. A fickó átrepült a kocsisor fölött, és nyekkenve landolt egy konténerben. Nem, ez nem az én érdemem volt, hanem Magnusé. Úgy tűnik sok volt neki a mai nap. Lovagiasan leporolta az ülés, majd rásegített. Elmerengve nézett rám.

- Lehet még rablóból pandúr? - Elmosolyodva bólintottam, majd sisakot húztam és elszáguldottam. Egy óvatlan könnycsepp végigkúszott az arcomon, miközben az elmaradt csókon töprengtem.