Odakinn még sötét volt. A lépcsőház csendesen figyelt. Aztán valaki felkapcsolta a villanyt a hetediken. 40-es férfi lépett vissza az ajtóhoz és megölelte a még hálóingben és hajcsavarókban álló feleségét. Megnyomta a lift hívógombját, s én felemelkedtem. Kitártam az ajtót, ő belém lépett, s én magamba zártam őt. A lakás ajtaja becsapódott, s a férfi hatalmas sóhajjal nekidőlt ez egyik falamnak, miközben ereszkedtünk.

Nehéz volt. Egyre nehezebb cipelnem a terhet. Mikor leértünk a férfi kiszállt. Mindig ő volt az első, aki felkel reggel. Aztán lassan a többi lakó. Először azok, akiknek kétkezi munkájuk van. Vagy piszkos munkaruhában, egyedül, ajtót bevágva szálnak be, vagy tisztára mosott és vasalt ruhában, feleségük mellet elhaladva lépnek ki az ajtón. Aztán lassan az üzlet emberek, és asszonyok a diákokkal együtt. Szép sorjában kiürülnek a lakások, csak az elsőn lakó idős házaspár marad. Újra csend borul a lépcsőházra. A napfény vakítóan megtörik az ablakon, de a meleg nem tud bejutni. Mindig ugyan olyan hűvös van a falak között, mind télen, mind nyáron. Aztán lassan minden változik. A falakat átfestik, a levelesládákat kicserélik, új lakók költöznek be, a kisgyermekek felnőnek, majd ők is elköltöznek.

Csak én vagyok állandó.

Örökösen csak le és fel emelkedem.

Egy lány ront be. Kipirult arccal, lógó kabátban száll be, és a harmadikig megyünk. Ahogy kiugrik vészesen megroggyanok. Majd pillanatok múlva visszatér, kezében néhány könyv és füzet. Leszáguld a lépcsőn és már el is tűnt. Újra nyugalom borult rám.

A napfény a falakat simogatja, de sosem ér el hozzám. Örökösen csak a hideg sötétségben élek. Annyira szeretnék kitörni. A falak szorítanak. A cigarettafüst fojtogat. A hideg elemészt. Félek. Félek, hogy így telik el az életem. Félek, hogy sosem érezhetem a napfény simogatást. Félek a rám boruló sötétségtől, és az örökös hidegtől.

A délelőtt lassan múlik. A percek vánszorognak, csak a postás szöszmötöl, de már megy is. Egyedül vagyok. Magányosan. Örökké.

Aztán lassan mindenki hazaérkezik. Felemelkedem, majd lesüllyedek, újra és újra.

Fáj. Nehéz.

A lakók újra elmennek otthonról, majd később csomagokkal megpakolva térnek vissza. Nehéz. Odakinn sötétedik, s a lépcsőház ismét csendesebb.

Egy ismeretlen lány lép be, majd hív. Amikor beszáll elmosolyodik, majd két tenyerét a falamra teszi.

- Köszönöm. - Úgy érzem ezt mondja, majd ő i itt hagy.

Eltelik az idő. Sötét éjszaka lesz. Egy férfi lép be. Idegesen körülnéz, majd cigire gyújt. Biztos valakire vár. Egy nő lép elő. Ő az a típus, aki elől az emberek automatikusan kitérnek, főleg így éjszaka.

A lépcsőház és én csendesen figyelünk. A nő észrevétlenül a kabátja alá nyúl, és egy kést ránt elő. A férfi ránéz, majd elfordul, hogy újra rágyújtson. A nő észrevétlenül mögé lép. Mag észrevétlenül a férfi nyakához nyúl, aztán gyorsan visszarántja a kezét.

Vér fröccsen a falakra. A férfi elhalóan nyög, majd lassan a földre csúszik. Vér festi a padlót. A nő fölé hajol, valamit keres a kabátjában, majd megfordul. A férfi pénztárcáját a zsebébe süllyeszti. Gyorsan beugrik a liftbe, s én megroggyanok. Elindulunk felfelé. A nő előveszi a pénztárcát és kinyitja. Egy csomó kicsi tasak esik ki belőle, mind tele porral. A nő levigyorodik, és örömében ugrálni kezd. Nem veszi észre, hogy egyre lassabban megyünk. Aztán a nő újra földet ér. Egy pillanatig mintha lebegnénk. A kötél elszakad odafönn.

Zuhanunk.

A nő sikoltozik. Nem tarthat tovább néhány pillanatnál, én mégis óráknak érzem. Elsuhanunk az emeletek mellett, és a nő csak sikít. Aztán leérünk. A hatalmas csattanás bezengi a lépcsőházat. A nő mozdulatlanul fekszik közöttem és én is haldoklom.

Aztán minden elsötétül.

Mikor felébredtem szörnyű forróság vett körül. Megnőttem. Egy vályúban futottam végig, és egy vas formába érkeztem. Aztán sokáig nem történt semmi, s én újra alakot öltöttem.

Aztán kiszedtek a formából, leporoltak, valamivel lekentek, majd sokáig egy sötét szobában álltam.

Egy fehér leplet terítettek rám, megemeltek és elvittek valahová. Aztán felállítottak, de a leplet rajtam hagyták. Kis idő múlva sok ember hangját hallottam, éljeneztek, beszélgettek.

Egy mély férfihang kitűnt közülük. Arról beszélt, hogy minden esetben van remény, és ezt mintázza a mögötte álló szobor is. Aztán leszedték a leplet, és végre végignézhettem magamon. Egy kislányt ábrázoltam, aki egy gömböt tart a kezében. Az emberek kiabáltak és tapsoltak, a napfény csillogott e testemen.

Boldog voltam. Sokáig, nagyon sokáig álltam. Nyáron a napfény melegített forróra, télen a hó sapkát varázsolt rám, ősszel falevelek játszottak körülöttem. Egy folyó partján álltam, egy parkban. Boldog családokat, kialakuló majd elhidegülő szerelmeket, felnövő gyerekeket, játszadozó kutyákat figyelhette.

Aztán egy fullasztó nyári éjjel egy lány állt elém. Azt hittem csal a szemem. Ugyan az lány volt, mint akit akkor láttam, mikor liftként véget ért az életem. Egy perccel sem látszott sem látszott idősebbnek mint azon az éjjel, még a ruhái is ugyan azok voltak.

-Velem jössz? - kérdezte hangosan.

Minden porcikám igent ordított. A lány odalépett hozzám, tenyerét a labdára fektette, s nekem melegség járta át a tagjaimat. Egyre kisebb lettem, végül úgy néztem ki mint egy igazi kislány. Végre kipróbálhattam milyen valójában járni, mozogni, futni, létezni.

- Gyere – mondta a lány. Kézen fogott és elindultunk a vékony ösvényen. - Hosszú út vár még ránk. - Ezzel bezárunk mögöttünk az éjszaka.