La Mort

Nyra léptein kívül semmi sem törte meg a csendet. Meztelen talpa halkan súrlódott a padlón. Már majdnem végzett a katával mikor megérezte, hogy Will jön. Nem akarta látni őt és ezt meg is mondta neki. Akkor meg mit akar? Az edzőterem, ahol gyakorolt a földszinten volt, az egyik fala egy eltolható üvegajtó. Ez most nyitva állt, a súlyos vérszínű függönyök lustán lengtek az éjszakai fuvallattól. A teremben nagyrészt sötétség honolt csak pár gyertya égett. Lángjuk lágyan lobogott a szellőben.

Mire végzett a gyakorlattal, Will már ott volt. Némán ált az ajtóban és őt nézte. A szembeeső falat takaró tükörben mindketten látszottak. Hosszú fekete hajuk egyforma volt, az egyetlen különbség csupán az, hogy Nyráét vérszínű csíkok díszítették. Will smaragd színű szemében látta a saját viharszínű szemeit, melyet olyan jól kiemelt a vörös. Hószínű, sápadt bőrük, és szemfoguk ragyogott a gyertyafényben.

- Nem maradhatnál mégis? –kérdezte Will alig hallhatóan – csak pár napot még?

- Nem.

- Ny,kérlek…

Will szeméből sütött a fájdalom. Nyra sóhajtva megrázta a fejét majd kézen fogta Willt és az üvegajtón át kiléptek a szabadba. Fejük fölött halványan fénylettek a csillagok, az óceán sötét hullámai lustán nyaldosták a homokos partot. A távolban a város fényei látszottak, mögöttük, Atrum, a vámpírok szigetének soha el nem sötétülő neonrengetege tornyosult.

-Látod ezt a rengeteg fényt? Hallod a soha meg nem szűnő ricsajt? Megváltoztunk. Én még emlékszem a régi időkre. A nem is olyan távoliakra, amikor még az életünk nem alacsonyodott ilyen szappanoperává. Ha becsukod a szemed, már nem emlékszel Angliára ugye?- Will tagadólag megrázta a fejét- A fehér sziklaszirtre, ami messze kinyúlik a víz fölé. A fejed fölött teljes fényben ragyognak a csillagok. Hátad mögött az erdő, érzed a tenger tiszta, sós illatát, hallod a sirályok vijjogását a magasban. Nem messze az erdőn túl egy domb terül el, ott a fű a színe olyan akár a te szemed, és tele van levendulával. A dombtetőn áll egy öreg szomorúfűz, alatta egy síremlék van. A táblára egy szó van vésve: La Mort, vagyis halál. Onnan származunk. Én is, te is és ők is- intett Nyra a háta mögé - még ha nem is akarnak már tudomást venni róla. De attól még nem kerülhetik el. Te is tudod, hogy az időnk lejárt. Én otthon akarom tölteni azt, ami még maradt. Neked van még egyáltalán otthonod?

Ezzel Nyra visszalépett az edzőterembe és elfújta a gyertyákat. A teljes sötétség nem zavarta. Ez volt az ő nappaluk. Halotta amint Will belépett utána a terembe mégsem fordult hátra. Gyorsan elpakolt mindent és épp indulni készült mikor Will óvatosan megérintette a vállát.

A kezében egy fekete rózsát tartott. Az utolsó fekete rózsát, ami hallhatatlanok életét jelképezte. Gyöngéd csókot lehelt rá majd Nyra kezébe adta. Nem mondott semmit. A szeme csillogott a visszafojtott könnyektől. Nyra ismét kilépett a homokos partra kitárta karjait és felszállt.

Pár héttel később mikor azon a fehér sziklán üldögélt és a rózsát forgatta a kezében, megérezte, hogy ennyi. Ez volt az utolsó éjszaka. A hallhatatlanok ideje lejárt. Ahogy feljött a Nap és sugaraival vörösre festette az eget, Nyra gondolatai visszaszálltak Willhez. Egy könnycsepp csordult le Nyra arcán, és a rózsára esett. Egy vérkönny. De a vámpírok más könnyet soha nem is tudtak sírni. A napfény egyre erősebb és fájdalmasabb lett. Fokozatosan elégette. Nyra utolsó gondolata, mielőtt hamuvá égett volna, Will arca volt a búcsúzáskor. A fájdalom a tekintetében és a szemében csillogó könnyek. Valódi, tiszta könnyek… A fekete rózsa a tengerbe hullott…