Hullt lomb illatával játszott az őszi szellő, pedig a városban voltunk. A sötétség puha takaróként ölelt körül. Álltunk egymással szemben, de te nem láttál. A létezés eme síkjában, ahol csak az asztráltestek lebegnek fényesen, minden ezüstös ködbe burkolózik. Néztem a szemed – két ragyogó csillag -, néztem a hajad – ében álom -, néztem az arcod.

Fekete hercegem…

Kopp-kopp.

Elmosolyodtál, szemeid felragyogtak. Elindultál felém… Elmentél vele. Két karod őt ölelte szorosan, léptetek egy ritmusra koppant az aszfalton. Egyre sötétebb lett, és te távolodtál. Az ezüstös pára mindent körülfolyt és eltakart szemem elől, mégis éreztelek. Tudtam, merre jársz. A szürke embermassza tiltakozva, lassan vált szét előttem.

Bolondok…

Azt hiszik, meggátolhatják, hogy ne kövessük a szívünket mardosó, kegyetlen érzelmeket? Sikoltani – némán, látni – vakon, suttogni – hangtalan. Ez a mi sorsunk. Nekünk, akiket a társadalom furcsa szemmel vizslat.

Ilyenek voltunk…

Ilyenekké válhatnánk?

Érzések!

Emberek! Miért nem halljátok? Miért nem akarjátok hallani? Miért kell ahhoz halál, szenvedés, hogy meghalljátok az élet dalát? Miért?

A szemetekbe akartam vágni.

Ti!

Én!

Én vagyok ti?

Vagy ti lennétek én?

Süket lennék én is vagy vak mindenre, ami mozog?

Nem!

Nem?

Talán…

Talán nem…

Kopp-kopp.

Ott álltam az ajtód előtt. Ahogy kinyitottad, és a sárga fény kiömlött a folyosóra, mintha glóriát vont volna magas alakod köré. Arany fénypacsmag…

Minek az neked? Hisz te mindig is ragyogtál. Ahogy én is ragyogtam. Titokban, fájdalmasan. Bosszúsan meredtél magad elé, hisz nem láttál. Ahogy előrehajoltál,

Kezünk összeért, és villámként hasítottak belém emlékeid.

Félelemről.

Fájdalomról.

Örömről.

Életről és halálról.

Szépségről és rútságról.

Arról, hogy olyan vagy mint én.

Miért nem látsz akkor?

Miért kell neked ő, hogy a tömeghez láncoljon?

Kopp.

Egy csepp hullt a kezedre. Érdeklődve megvizsgáltad, majd becsuktad az ajtót. Ismét sötétség borult rám.

Rohantam.

Lépteim.

Kopp-kopp.

Lépcső.

Lépcsőház.

Utca.

Az őszi szél még mindig avarillatot hozott, de ez már a bomlás, a halál szaga volt számomra. Utcák, emberek suhantak el mellettem érdektelenül…

Belédszaladtam.

És megértettem, miért kell, hogy szabad lelked lehorgonyozd. Mert csak így találhatunk békét, kik hányódunk az élet sodrásában, fulladozva, mert mi látjuk a partot, elérnénk, de egyedül nem megy. Oly távol vagyunk egymástól, csak néha látunk egy másik kezet. Így hát sodródunk tovább átkozódva, mert gyengék vagyunk, és átkozódva, mert titeket nem érdekel a part.

Aztán lassan belefásulunk.

Elfelejtjük a partot. El akarjuk felejteni.

A sok hiábavaló küszködést, hogy nincs értelme.

A sok álmot, mik törött üvegcserépként hasítanak lelkünkbe. Mégis, ha a fájdalom megszűnik, sokkal jobban szenvedünk, mint előtte.

Mert akkor tényleg nem marad semmi.

Mi is egyformák leszünk veletek.

De addig is, küzdünk.

Mert muszáj.

Mert kell.

Mert akarjuk.

Szürke…

Azok vagytok mind.

Semmik és többek.

Mások.

A szél szárnyára vett. Lebegtem ablakod előtt. Ott ültél a kanapém, és néztél valamit figyelmesen. Egy apró, fénylő gyémántot. Egy kicsi csillagot, egy apró lelket. Egy

életet. A könnyem. Tudtam, hogy te is tudod. Mások vagyunk, és még ha nem is látjuk egymást mindig, akkor is ott leszünk egymásnak. Lelkünk együtt táncol az őszi szélben, könnyedén, vidáman. Még akkor is, ha nem érezzük. Ott leszünk. Egymásban. Mindenkiben. Nem szól ránk végre senki. Soha véget nem érő táncunkban hirdetjük majd, így is lehet.

Miért is kéne másként?

Ott leszünk.

Együtt.

Örökre.

Minden mosolyban.

Minden sóhajban.

Avarillat…